Elvonókúra

Valahogy át kell törnünk az emberlét
rozsdás, cafatos drótsövényén.
A betegség és kór csatái közben,
akkor is, ha enyészett rongyait
tépi, lengeti rajta a süvöltve nyargaló
téli orkán. Át kell jutnunk fenyegető
tilalmán, még ha rémület áramát
vezette is drótjába az anyag
alvilágának könyörtelen zsarnoka.
Kell, hogy zárlatát újra és újra
megrohamozzuk, bár tüskéin rángva
sokszor fennakadtunk, vagy elszenesedtünk
millió voltos kisüléseitől. De nincs más
út a napfényes, örök szabadba!
E haláltáborban sínylődünk
számtalan születésünk óta.
Itt lettünk öregek, fejünket
a fájdalom kivégző tönkjére,
bakó bárdja alá hajtva, s azután
gyermekké váltunk megint.

De meddig még? Meddig?
Húsunkkal foglyai maradunk mindvégig.
Lelkünk szerelem-gyűlölet parázsán
forogva, üvöltve szidja, ezerszer elátkozza,
hatalma ellen mégis tehetetlen.
Csak szellemünk vív vele életre-halálra,
titkait fürkészve ernyedetlenül.
S amint rányílik rejtett Harmadik szeme,
hirtelen érteni kezdi, mi hajtja
e szörnyet, aki maga is leláncolt vad.
Csak börtönőr, aki karma-parancsot teljesít,
de kígyómérgéből párolódik nyavalyánk ellenszéruma.

Iszonyú elvonókúrával gyötri rabjait,
míg levedlik vágyaik száradt sebeit.
E sűrű varkéreg kagylójában válik
kínból született gyönggyé az emlékezet,
mint zuhant alá a teremtő képzelet
játékában e pokol pirosló kráterébe,
erogén zónák síkos lejtőjén,
a szépség hazug káprázat-árnyait űzve.

Szepes Mária

Új felhasználók

  • qizhen0926
  • Szürke Sas
  • Rónai Balázs
  • lenger zoltan
  • magdi
  • zoli
  • moldvaikissa
  • urnamu
  • viky0707
  • Noncsi

Névnap

Budapest
+31°C

Felhőkép

Facebook